Egy reggel felkerekedtem, hogy megnézzem az Indrani templomot, ami nem messze van a Thameltől. A Katmandu-völgy őslakosai - a newari népcsoport - éppen ünnepelt itt és szerte a környező templomokban, ami sok füstöléssel, virághintéssel és vizibivalyok lefejezésével járt. A mit sem sejtő áldozati állatot a szentély elé terelték, a lábait gúzsba kötötték, majd a szarvainál fogva addig feszítették hátra a fejét, amíg az a lapockáihoz szorult. Amikor a tehetetlen bivaly nyakát egy éles késsel felvágták, több méteres távolságban beterítette a közönséget a kiömlő vér. A rángatózó állat fejét végül pár gyakorlott mozdulattal egy perc alatt elválasztották a testétől. Hát igen, a nepáli hinduizmus sokkal közelebb áll a nyers, ősi rítusokhoz, amelyekben az élet és halál sokkal kevésbé absztrakt, inkább konkrét alakban jelenik meg. Erre utalnak az ilyen véres állatáldozatok és az előző írásban említett erotikus templomdíszek is, amiben egyébként az Indrani templom sem szenved hiányt. Sőt, az ún. tantrikus hinduizmusban számos olyan szertartás is található, amelyekben szándékosan túlzásba visznek olyan szenvedélyeket, amelyektől egyébként meg kívánnak szabadulni. Ilyenek például a húsevés, alkohol fogyasztás, a szex és még ki tudja mi minden ;).

Ezek után a Swayambunath sztupához indultam, ami szintén könnyen megközelíthető gyalog. A szó - Swayambu - önmagától felemelkedettet jelent, ami arra a legendára utal, hogy a sztupa alapját képező domb Mandzsusri bodhiszattva látogatásakor önmagától emelkedett ki a Katmandu-völgyből. Mivel a saját erőből való felemelkedés eszméje központi jelentőségű a buddhizmusban, a Swayambunath sztupa is kiemelkedő fontosságú kegyhely a tibeti (illetve vajrayana - gyémánt út) buddhizmus számára. Sajátos eredetmondájából fakadóan nemcsak a szentély épülete, hanem maga a domb is egy sztupának számít, amit zarándokok százai járnak körül, kizárólag az óramutató járásával megegyezően, hogy karmájukat tisztítsák. A legtöbb szent helyhez hasonlóan ez sem csak egy sztupa, hanem egy egész komplexum rengeteg imazászlóval, imakerékkel, szobrokkal, épületekkel, kutyákkal és majmokkal. A közelben található Saraswati szentély közkedvelt a helyi iskolások között, akik a templomot háromszor megkerülve biztosíthatják az istennő közbenjárását a következő dolgozaton vagy vizsgán. A módszer állítólag halálbiztos.

Következő napon a szálloda mindenesének meghagytam, hogy hova postázza az értékeimet, ha történne velem valami, aztán biciklit béreltem, hogy azzal derítsem fel a Katmandu-völgy egyéb nevezetességeit. Vettem egy pormaszkot is, ami nagyon jó döntések bizonyult. Első utam Pashupatinath felé vezetett, ahol Siva úr egyik kreatív inkarnációját imádják az ájtatos hinduk. Mit ad Isten - ki tudja melyik :) - pont megint egy ünnepet fogtam k! Hatalmas tömeg hömpölygött egyik templomtól a másikig, gabonát meg virágokat szórva, úgyhogy a zarándokok rövid idő alatt bokáig érő masszát varázsoltak a földre. Koldusok és szent emberek - turista szempontból ugyanaz - hada lepte el a környéket, nyomorékokok, vakok, sőt leprások nyújtogatták a csonka kezeiket az ünneplő tömeg felé. Pashupatinath ugyanaz a nepáliaknak, mint Varanasi az indiaiaknak. Az 1600 éves templom komplexum a Bagmati folyó partjára épült. Mindenki azt szeretné, hogy holttestét itt égessék el, és hamvait a folyó vizébe szórva kikerüljenek a reinkarnáció körforgásából. A halotti máglyák füstje folyton megülte a környéket. Sajnos a legfontosabb templomok rézveretes kapui zárva voltak a hitetlenek előtt, ezért csak a többméteres háromágú szigony - Shiva szimbóluma - csúcsát láttam kikandikálni a magas falak mögül.

Ezután a Katmandu-völgy másik híres sztupájához tekertem, ami az egyik legnagyobb a világon és legalább hétszáz éves. Ekkor már kissé a pokolba kívántam a biciklizést, őszintén szólva. A sztupa egy ötszintes, sajátos alakú építmény, szimbolikában gazdag jelentéstartalommal. Építése szigorú vallási felügyelet alatt, régóta meghatározott módon történik. A belseje tömör, de különböző kamrákban értékes tárgyakat szoktak elhelyezni, mint például drágaköveket, szobrokat, nemesfémeket, szent szövegeket (mantrákat) tartalmazó tekercseket, szent emberek relikviáit stb. A szögletes alap jelképezi a föld elemet és ennél fogva az egész anyagi világot. A kupola alakú rész a viz elem, másrészt az anyagi világ kötöttségeire való ráeszmélést szimbolizálja. Fölötte a buddha szemekkel ellátott kúp a tüzet, és megvilágosodás tizenhárom lépcsőjét jelképezi. A rúd a levegővel és a megvilágosodott állapottal vonható párhuzamba. A legfölül lévő esernyőszerűség az ürességet és a nirvanát jelenti. A sztupa körül számos tibeti buddhista kolostor található. Sok külföldi jön ide buddhista filozófiát vagy teológiát tanulni, úgyhogy van itt egy kis turistagettó is. Az egyik tibeti étkezdében megkóstoltam a tibeti kását, a tsompát (ejtsd: cömpa), nem sejtve, hogy később Bodhgayaban mennyit fogok enni belőle. Innen még tovább biciklizve egy izzasztó hegymenet után elértem a Kopan kolostort, amit kifejezetten nyugati tursitáknak szántak, akik Nepálban akarnak megvilágosodni. Ennek a szomszédságában van a Gokarna Mahadev kolostor, ami az óriási "egyesülésben lévő" buddha szobráról nevezetes - most már mindenki mindenki sejtheti, hogy mit jelent ez -, én mégis arról jegyeztem meg, hogy a kolostor kutyái megették a nadrágomat. Sajnos a lábam is benne volt, úgyhogy kicsit aggódtam, mert annó megspóroltam a veszettség elleni oltást. De végülis életben maradtam, nem? ;)

A Katmandu-völgyben lévő három város közül Patan a második legnagyobb. Az aktuális sztrájkot kicselezve busszal jöttem ide. A patani Durbar tér még katmanduinál is nagyobb építészeti csemege, de én ilyenekhez nem értek, úgyhogy szimplán csak tetszett. A térről nyílik egy tényleg remek múzeum, ami rávilágít a hinduizmus és buddhizmus különböző irányzataira. Patan is egy olyan hely, ahol érdemes eltévedni egy kicsit, és bolyongani az utcákon, mert hihetetlen dolgokkal futhatunk össze. Van például egy Arany Templom - na nem olyan, mint a szikheké Amritsarban - , de ez is éppen eléggé díszes. Valójában ez egy buddhista kolostor, a belső udvaron egy gyönyörű tripla tetejű szentéllyel. A megszólalásig élethű réz állatszobrok őrzik a szerzetesek nyugalmát.
Egy helyi, elfelejtettem nevű csemege - köleses lepényszerűség rásütött tojással és darált hússal - elfogyasztása után még éppen visszaértem Katmanduba sötétedésig. Következő nap sajnos elhagytam a várost, és Lumbinibe, Buddha szülőhelyére utaztam.

(forrás: http://ongo.hu/elmenybeszamolok/)