Az első „úristen, de gyönyörű” felkiáltáshoz le se kell szállni a repülőről, hiszen ha Kínából közelítjük meg Katmandut, földet érés előtt fél órával az egybefüggő felhőtakarót maga a Mount Everest csúcsa szakítja át, és az a benyomásunk támad, hogy a világ teteje csupán karnyújtásnyira van tőlünk. Leszállás után az ember szinte azonnal Katmandu kellős közepén, poros, szegény, de nyüzsgő és ezernyi újat ígérő utcáin találja magát. Aki volt már Indiában, az nagyjából tudja, mire számíthat, de így vagy úgy, a város forgataga még a megszállott Ázsia-utazókat is ámulatba ejti. A szűk sikátorokban szüntelen tülköléssel, dudálással és kurjongatással kerülgeti egymást biciklis, gyalogos, motoros, (teher)autó és egy-egy kósza csirke vagy tehén. A hordárok enyhén fájdalmas arckifejezéssel cipelik a fejükre erősített, olykor több tíz kilós terhüket, és ügyesen kerülgetik az utcán rohangáló koszos kis gyerekeket. Útjelzésekről, közlekedési lámpákról vagy házszámokról ne is álmodozzunk, és a térkép is inkább csak az iránytű funkcióját tölti be. Ami nem is baj, mert az igazi élmény éppen az utcákat képező milliónyi bazár, kávézó, imahely, sztupa felfedezése. Így, tudatosan elveszve, bolyongva, komótosan sétálgatva jó megcsodálni a sajnos igen romos állapotban lévő, de pazar faragványokkal díszített házakat. Hagyjuk, hogy a tömeg sodorjon, hiszen akárhol lyukadunk ki, biztosan valami újat fogunk látni. Kell egy kis idő, amíg az ember felocsúdik az első sokkból és lemond róla, hogy fényképezőgépét gépfegyvernek használva másodpercenként tíz kockát ellőjön.